A Loudquietloud arról a nyárról és őszről szól, amikor a Pixies 2004-ben összeállt és újra elkezdett koncertezni. Még mindig teljesen lenyűgöző hogy alkothatta a világ legjobb zenekarát négy olyan ember, akik ennyire nem néznek ki rocksztárnak. Talán Joey Santiago, a csillogó, borotvált fejével és a ravasz tekintetével, még elmenne három őrülten menő arc mellé háttérembernek, de itt rajta kívül egy könyvelő, egy lompos háziasszony és egy kancsöcsös lamantin adják a színpadképet.

A filmben van egy-két régi kép róluk, mert ugye a Pixies igazából egy nyolcvanas évekbeli zenekar, és akkor se néztek ki nagyon másképp, csak vékonyabbak voltak és sokkal fiatalabbak. Teljesen lenyűgöző. Főleg annak tudatában, hogy ha a technológia valamiért regrediálna egy olyan állapotba, ahol a hanghordozók ismét térfogattal rendelkeznek, és én csak egy lemezt vihetnék magammal a Marsra, retúrjegy nélkül, akkor csak az lenne a kérdés, hogy melyik Pixies-lemez legyen az.